A felnőttoktatásból a középiskolaiba váltva év végén azt kértem diákjaimtól, hogy írják le véleményüket a németórákról. T. egyebek mellett azt írta, hogy szórakoztatóak. Különös, különleges, kicsit mellbevágó nézetnek tűnt, mert merőben eltért a többiekétől, akik tankönyvvel, házi feladatokkal, órai munkával, a számonkérés rendszerével, az órák hatékonyságával és hasonlókkal foglalkoztak. A.-nál, aki máskor, más évfolyamba járt, szintén ezt a szórakoztatót olvastam. Meg azt, hogy ugyan a három év, ameddig a velem való munka tartott – tizediktől tizenkettedik végéig –, nem hozott maradéktalan sikereket, ám ha megint választania kellene, ismét a németre voksolna, mert működésem „kedvet csinált a további tanuláshoz”. A tankönyvet például halálosan unta, de a „külön” vett vicceket, dalokat és főleg verseket szerette, Heinrich Heinének a Du bist wie eine Blume c. költeményét még most is tudja fejből. Ez mellesleg ahhoz is hozzájárult, hogy már nem érzi olyan zörgősnek a német hangzását. – Megemlítette továbbá, hogy a csoport tizedikben megtanulta a nyelv alapjait, tizenegyedikben azonban elsősorban az angol nyelvvizsgára, tizenkettedikben pedig már inkább az érettségi tantárgyakra figyelt –  kivéve persze azokat a diákokat, akik éppen németből akartak maturálni…

   Kedves T., kedves A., igen, a középiskolai oktatás hagyományos rendszere különféle, többnyire teljesen értelmetlen, sőt kártékony vizsgára kényszeríti a gimnázistát, ehhez kötve a felsőfokú intézményekbe való bejutás lehetőségét. Így aztán a közvetlenül nem érintett tárgyak visszasüllyednek oda, ahol az emberi létezés számára elementárisan fontos zene, mozgás és művészet mindig is volt a közoktatásban: a béka feneke alá! No hát, erre mondom azt, hogy: