Miért lettem tanár? Ezt a kérdést az elmúlt huszonöt évben többször föltettem magamnak depresszív időszakaimban…
Szemembe kép úszik: tanteremben ülök egy hosszú asztalnál, mellettem ismerősök és egy ismeretlen figura, szemben velünk mintha valaki beszélne, mögötte pedig néhányan a padokban szétszórva buzgón papír fölé görnyedve írnak. Sűrűn nyúlós, feszült, feszélyezett hangulat. Eközben odakint június eleje van, verőfény, csiripelnek a madarak, gyíkok sütkéreznek az amfiteátrum ódon kövein, fák nyúlnak az ég felé. Szabadság, tér, levegő: élet!
Károgó boszorkahang hasít a megszeppent csöndbe: „Ide figyelj, te nyavalyás kölyök, nem volt neked elég két óra történelemből és kettő filozófiából, hogy felkészülj erre a témára? Most megiszod a levét az autóvezetésnek!”
Autóvezetés? Hogy jön ez ide? – Egyébként is: Hová kerültem, mi van itt?!
Ha addig nem tudtam volna, a fenti rémálomszerű történelem-érettségi, amelynek vizsgabizottságában tanárként magam is jelen voltam, megmutatta, hogy milyen ez a tanintézmény valójában. Később tudatosodott az, ami akkor és ott csak felsejlett bennem: a különbség tantárgyközpontú és gyerekközpontú iskola között. Utóbbit választottam. Feltétlenül! Igen, igen!
