Középiskolai tanári pályafutásom elején összeírtam azokat a kultúrkincseket, amelyeket egy németül tanulónak előbb-utóbb meg kell ismernie, és amelyeket a különféle „tantárgyak” keretében sajátíthat el. …
A tantárgy azért van idézőjelben, mert a hagyományos felosztást és gondolkodást jelzi, amely fogja a valóság elemeit, kategóriákba gyömöszöli: megfosztja őket természetes közegüktől, összefüggéseiktől, elvesz tőlük levegőt, mozgást, színt, szagot, élvezetet – azaz mindent, amitől azok (a diák számára) megismerésre csábítanának.
A csoportos nyelvórákon akadnak feladatok, amelyeknek elvégzését a tanár egyszerűen elintézheti azzal, hogy fölszólít valakit, de úgy is, hogy egy kis rigmussal, kiszámolóssal teszi ezt. E célra az ember összegyűjt egy csomó kiszámolóst (németül: Abzählreim), és megfelelő alkalmakkor órán ezeket alkalmazza. Én kezdőknél fondor módon A vándor éji dala c. verset is használtam kiszámolásra, aminek következtében a világirodalom e kiváló költeményét minden diákom csak úgy fújta kívülről, hiszen hallhatta eleget. Később persze átvettük a Goethe-verset alaposan: megnéztük a szavakat, a nyelvtant és az archaizmusokat, sőt, valaki a csoportból ismertette Újvári Károly pompás tanulmányát a vers mintegy negyven magyar műfordításáról (in: Filológiai Közlöny, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982). Méltán büszkék lehetünk költőink e műfordítói teljesítményére, amely nem zárult le a nyugatosok versenyével, hanem a mai napig is folytatódik. Alátámasztja ezt Tandori Dezső Megkésett diplomamunkája (in: A műfordítás ma, Gondolat, Budapest, 1981), amely bepillantást enged a műfordító boszorkánykonyhájába, érzékletesen ecsetelve küzdelmét nyelvvel, elődökkel, felfogásokkal A vándor éji dala és Rainer Maria Rilke: Őszi nap c. versének magyarításakor.
A „Vándor-blokkhoz” tartozhat zene (pl. Schubert feldolgozása), Ernst Jandl hangverse stb., ám egy apróság semmiképp sem hiányozhat: Varró Dániel „merénye”, amely lírai kedvenceim egyike, s amelyhez személyes élmény fűz. Történt pedig, hogy az akkor még középiskolás Danit az egyik szünetben megkérdeztem, nincs-e kedve lefordítani A vándor éji dalát. Nem tiltakozott, s néhány nappal később átnyújtotta saját változatát (a „mai hangszerelésben” alcíműt), amelynek kéziratát ma is féltve őrzöm.
Amikor a közismert fordítások közé becsempészem a Varró-verziót, s azt a házi feladatot adom diákjaimnak, válasszák ki a nekik legjobban tetszőt, szinte kivétel nélkül Dani nyer. (Vigyázz, leendő nyelvtanár, nem véletlenül olvashatod a Bögre azúr c. kötetben költőnk megoldásai fölött zárójelben: „a viccelődjünk azon, amit nem bírunk lefordítani sorozatból”!)
A Vándor példája kiválóan mutatja egy-egy téma komplex megközelítésének lehetségességét és szükségességét; esetünkben tehát egy sor hagyományos tantárgy van érintve első ránézésre is: irodalom és (összehasonlító: magyar és idegen nyelvi) nyelvtan, történelem (életmódtörténet) és zene. Kézenfekvő tehát a téma projekt jellegű feldolgozása…
Feltaláltam volna a meleg vizet? Jó, de hol az a könyv, hol az a tanár, hol az a tanterv, hol az a hosszú távú koncepció?
